Part 1

Nos, meghoztam nektek az első fejezetet, újra, csak más alapon... A második fejezet, csak 10 elolvastam, vagy tetszik után jön... remélem tetszik ez a rész, most úgy mond nincs vele bajom, de úgy érzem, a későbbiekben jobbat fogok írni :DD
PS: csak a második fejezetért kérek 10 tetsziket... a harmadikhoz kevesebbet, valamint a hozzászólásoknak is örülnék!! Köszi..

Part 1

   Csak egy lány vagyok. Nem akarok, se több, se kevesebb lenni. Olyan maradni, amilyen. Kedves és barátságos. Szokásom, mindenhonnan késni. Anyu ilyenkor mindig felhozza azt a témát, hogy az esküvőmről is késni fogok majd, mire én mindig mondom, hogy vénasszonyként, egyedül fogom leélni az életem, de hogy még se legyek annyira egyedül, lesz 88 macskám. De, tényleg nem tudok mit mondani magamról, mutatkozzak be? Minek? Na, jó, csak, hogy tudjatok rólam valamit…
    „Én elhiszem a tündérmeséket… léteznek csodák. Erre egy jó példa az élet.”- gondoltam 6 évesen. Mikor elkötöztünk Londonból, véget ért minden reményem, hogy a bátyussal járjak suliba. Ennyi volt a barbie világból. Jöttek a rosszak és a jó emlékek, első szerelmek, első esélyek. Mindenhonnan késtem, ezért nem vagyok barbi-baba, kinőttem a rózsaszín álomházam, hintóval és selyem majommal.
   Nincs tökéletes hangom, de szoktam a fésűmbe énekelni… kit érdekel mások véleménye? Mert engem nem érdekel senkié. Szeretek bugyiban és pólóban mászkálni. Ez a valós énem, engem így szeret aki szeret. Aki szeret, az a szüleim és a bátyus… mivel nem járhattam Londonba suliba, nem lettek barátaim ott, máshol tanultam. Ausztriában, de oda nem fogadtak be. Nincsen barátnőm, se pasim. Egyetlen egy fiú volt életemben, de ő vele se jutottam sokáig, mert mást szeretett. Csak érdekből volt velem. Azt akarom, hogy a valódi énem miatt szeressenek, nem azért, akit régen produkáltam. Minden szó, amit magamról elárulok, ajándék, neked. Szent titok, csiszolatlan gyémántok, melyekből kirakhatsz egy arcot, aki talán én vagyok.
   Mivel ma költöztünk vissza, a londoni házunkba. Eddig Párizsban éltünk, az Eiffel torony közelében, társasházban. Most viszont visszaköltöztünk, a Londoni, milliomos negyedbe. Ezelőtt utáltam itt lakni, mert sose volt velem egy idős lány. Magát a házunkat szerettem, de a környéket nem. A szomszédok undokok voltak velem, mert pici voltam.
- Kicsim segítenél a dobozokkal?- kérdezi anyu, amikor kiszállok a kocsiból.
- Persze- mosolyodom el, majd a bútorszállító kamionhoz sétálok és leemelek egy-két dobozt.
   Beegyensúlyozok vele a lakásba, majd lerakom őket a nappaliba. Mosolyogva nézek körül, majd visszamegyek és hozom a következő dobozokat.
    A pakolás után, megfogom a saját dobozaimat és a szobám felé veszem az irányt. Örömmel konstatálom, hogy semmi se változott, amióta utoljára voltam itt. A szobám emléke mindig is a szívembe volt, és tudtam, hogy még vissza fogok jönni. Mivel anyuék időközben voltak itt és kissé átrendezték, hogy ne legyen kislányos, ezért a piros, fekete és egy kevés fehér szín uralkodott.
   Kinyitottam az erkély ajtóm, majd kisétáltam rajta. Mikor kiléptem, egy óriási villa ált a házunk mellett. Eddig meg se figyeltem, tuti, hogy nem rég építették. Ahogy átnéztem a szobákba (amikbe beleláttam) igen fiúsak voltak. Volt az egyik szobába gördeszka, a másikba gitár, meg ilyen szokásos fiús dolgok… oké, tény és való én is gitározok, de hát, ez teljesen más. Miután tanulmányoztam a szobákat, oldalra pillantottam.
   És akkor pillantottam meg, Anta-Kelemen Ádámot, Cortezt… na, jó nem ám, csak egy kis Szent Johanna Gimi kedvéért… szóval oldalra pillantottam, és ott állt a faházunk. Egy széles mosoly kúszott az arcomra, majd egy gepárd gyorsaságát megszégyenítve futottam ki… elfeledkezve a medencéről, ugyan is szépen belepottyantam. Remegve futottam vissza a szobámba és öltöztem át.
   Teljesen felöltözve, és lassabban mentem újra ki, jó messziről elkerülve a medencét. Felsétáltam a lépcsőn, majd leülve a kanapéra, az ölembe vettem a gitáromat és elkezdtem gitározni egypár dalt.
   Fél óra dalolászás után, leraktam a gitárt, majd a faházban lévő franciaágyon kiterültem.
***
 - Cassy, megyünk az új sulidba!- kiabált fel anyu. Ekkor felriadtam, és körbenéztem. Még mindig a faházban voltam.
   Lebaktattam a lépcsőn, majd belépve a házba, a szobám felé vettem az irányt:
- Fél órád van!- mondta apu.
- Tudod, hogy mindig kések!- nevettem fel, majd mielőtt még bármit is szólhattak volna, felsiettem a szobámba. Az emelet, csak az én területem. Na meg a bátyusé, aki néha meglátogat. Természetesen a húgom, Lana is feljöhet, de anyuéknak szigorúan tilos.
   Bekapcsoltam a tévémet, majd a zenecsatornára léptettem. Lement Avriltől a Smile, majd a zenéket a hírek váltotta fel. Vagy 3x elmondták, hogy mindenki az idei X-faktorra készül, majd folytatták:
„ A hires One Direction, újra iskolapadba vonul?- mondta a műsorvezető-, a fiúk menedzsere azt nyilatkozta, hogy, mivel a fiúknak nem lehetett szalagavatójuk, az X-faktor miatt, ezért egy évre visszavonulnak az iskolába.” Ránéztem az órámra, ami azt mutatta, hogy pontosan délelőtt 10 óra van. Gyorsan előkaptam a szekrényből egy fehér csőfarmert és egy feszülős pólót, majd kifestettem magam szemcerkával, meg szempillaspirállal, felvettem a tornacipőm és már kész is voltam. Igaz, hogy 5 perc késéssel, de lesiettem a lépcsőn. Anyuékat sehol se találtam. Bementem a konyhába, ahol a hűtőre volt csíptetve egy üzenet:
„Mondtuk, hogy igyekezz, a suliban várunk!” Írta a papír, majd odabiggyesztette még a címet, ami nem is volt olyan messze. Áldottam az eszem, hogy utálom a magas sarkúkat és tornacipőt vettem fel, különben nem tudtam volna futni.
   Már a suli folyosóján rohantam a tornaterembe, amikor valakinek neki rohantam és a kezéből kiestek a papírok.
- Elnézést, bocsánat, bocsi, nem akartam, ne haragudj!- mondtam, majd lehajoltam és gyorsan elkezdtem szedegetni a papírokat.
- Hoho, szélvész kisasszony! Ennyire sietni, egyébként nem baj, az én hibám volt, én jöttem ki eléd, ebből a teremből!- mondta a figura, akinek különösen mély hangja volt. Ebből következtettem, hogy egy fiúnak mentem neki.
   Elmosolyodtam, majd gyorsan összeszedve a maradék papírt, a kezébe nyomtam és futottam tovább a tesibe. Mikor berontottam az ajtón, anyuék egyből vad integetésbe kezdtek. Ekkor pillantottam meg azt a személyt, akit már oly régen láttam.
- Bátyus!- üvöltöttem el magam, mire mindenki felém kapta a fejét-, elnézést!- motyogtam, teljesen vörösen, mire a bátyus, Ryan elkezdett felém sétálni.
   Mikor odaért, szorosan megölelt és közben megpörgetett a levegőben. Nyomott egy puszit a homlokomra, majd újra a földre helyezett és a kezemet megfogva maga után húzott anyáékhoz.
- Milyen suli ez? Melyikbe is jársz? Ide fogok én is járni?- kérdezősködtem.
- Igen én is és te is ide jársz most már. Egyébként, ez egy modell, tánc, zene és sport iskola!- vigyorgott, mire elképedtem.
- Mi?- hökkentem meg-, én modellként, és még táncoljak is?- kérdeztem anyuhoz fordulva. Oké, táncolni is tudok, de nem igazán szeretek.
- Pontosan! Nagyszerű vagy mindenben, igaz, hogy modellkedni még nem láttalak, de szép vagy, szóval tuti menni fog!- mondta. Teljesen idegesen fordultam vissza és vágtam le magam apu mellett lévő székre, mire anyu felráncigált-, neked ott a helyed!- mutatott a többi lányra. Szuper. Odasétáltam hozzájuk.
- Sziasztok!- köszöntem, majd leültem egy barna hajú lány mellé. A többiek csak motyogtak egy sziát, míg a bátyussal lepacsiztak. Ekkor kinyílt az ajtó és belépett rajta az igazgató, nyomában két hatalmas fekete ruhás emberrel, azok mögött pedig öt fiúval.
    Az igazgató odasétált az asztalához, míg a két torony a fiúkat ideparancsolta hozzánk. Mind az öt fiúnak nagyon ismerős volt az arcuk, de nem tudtam volna megmondani, hogy kik ők. Nem törődve velük, az igazgató felé fordultam, aki épp megkopogtatta a mikrofont, ami ennek hatására sípolásba kezdett. Mindenki a füléhez kapott, majd amikor végre sikerült megjavítani, az igazgató elnézést kért.
- Nos, kedves diákok, kedves szülők, és egyéb hozzátartozók! Nagy örömmel köszöntelek benneteket az idei tanévben. Hat új diákkal bővült a 12. osztály. Cassidy Benson és Harry Styles még belefértek a 12. évfolyamba, de mivel ebben az iskolában nincs 13., ezért a 12. évfolyamba került Liam Payne, Louis Tomlinson, Zayn Malik és Niall Horan is. Üdvözöljük őket!- mondta, majd a tanév menetéről kezdett el diskurálni, ami a diákokat már kevésbé érdekelte-, valamit az évben több ünnepély lesz, szalagavató, ballagás és a végzősöknek rengeteg kirándulás. Természetesen aki tovább szeretne tanulni, annak többet kell hajtania, de mivel itt nincsenek nehéz tantárgya, ezért nem lesz nehéz. Az órák, reggel 8-tól, délután 3-ig tartanak, valamint a kirándulások, túrák több naposak- jelentette ki, mire mi, diákok ujjongásba törtünk ki.
   A beszéd után, bementünk az osztályba, ahol leültem az egyik padba, majd mellém ült, ugyan az a barnahajú lány:
- Szia, Nicky vagyok!- mutatkozott.
- Szias, én Cassidy, de szólíts csak Cassynek!- mosolyodtam el.
   Nickyvel nagyon jól beszélgettünk, és egyre több mindent tudtunk meg egymásról. Az ofőnk ultra jófej, lediktálta az órarendet, majd még mondott egy pár „jó tudni!” dolgot. Célzok itt a suli szabályaira.
   Miután megbeszéltünk mindent, mindenki ment a dolgára. Nicky bemutatott a szüleinek, barátnőjeként, majd én is anyuéknak.
   Mesélte, hogy ő is új diák, csak őt később jelentették be, és azért nem sorolta fel az igazgató, aki egyébként a diákoktól a pince nevet kapta, amiatt, mert a vezeték neve Wince. Nicky Amerikából költözött Londonba a szüleivel és a nővérével, aki időközben a barátjához költözött, és mivel Nic alig ismeri Lonodnt, gondoltam bemutatom neki.
   Megbeszéltem anyuékkal, akik elengedtek minket.
- Oké, te mit gondolsz az One Directionról?- kérdezte Nicky.
- Hogy kikről? Ja, nem igazán ismerem őket, két számukat ismerem, azok jók, de úgy nem ismerem őket!- mondtam értetlenül. Mit kéne gondolnom róluk? Kezdjek el ugrándozni, mert találkozhatok 5 szupersztárral. Na az nem az én világom…
- Én imádom Niallt! Olyan cuki szőke, ír manócska!- vigyorogtt, mire felnevettem.
- Oh, köszi! Tényleg cuki lennék, mert szőke vagyok?- parodizáltam, mire nevetve rácsapott a karomra-, most mi van? A szupersztárok világa, nem az én világom! Nem lennék képes járni hírességgel! Gondolj bele, majdnem mindennap címlapon? A paparazzik a nyomodban, a riporterek is. Na, ez az amiből nem kérek!- komolyodtam el.
- Hé lányok!- kiabált utánunk egy fiú. Megfordultunk, de most már 5-en voltak…